Újramelegítve csak a káposzta finom. Mondják az okosak, ám ez is olyan, hogy attól függ. Ha adott volt az őszinte szerelem, két ember akik hittek egymásban, az érzések amik a kapcsolat után is bent maradtak az emberben, akkor szinte várják a pillanatot, hogy újra összejöhessenek... mielőtt túl szentimentális leszek befejezem, szóval akkor működik. Minden más esetben az okosaknak van igazuk. De más esetben ki akarja újramelegíteni?
Mikor nem voltunk együtt, akkor sem szakítottunk meg a kapcsolatot, beszélgettünk. Zsanett után boldog volt, hogy szabad vagyok és folytatni szerette volna. Nem tagadhatom, hogy nekem is nagyon hiányzott, és a legboldogabb voltam mikor újra összejöttem vele, Az első szerelem, már csak ilyen. Na megint vissza az érzelgősségből. Működött egy évig. Szép volt mert bemertünk vállalni olyan dolgokat amiket addig nem. Nem volt szép, mert a távolság és a ritka találkozók továbbra is csak emésztettek minket. Elfogytak a közös témák, minden ami szép volt. Elváltunk, harag nélkül, egy új élet reményében.
Kicsit kacérkodik az ember a gondolattal ilyenkor, hogy milyen jó volt akkor, mikor még a kapcsolat elején jár, minden új, minden ismeretlen. Milyen jó lenne újra ezt megtapasztalni. Később már bánja, hisz akikkel újra megpróbálja már nem olyan jó, nem érzi vele jól magát, keresi a megfelelőt, és arra gondol, hogy de jó lenne egy stabil kapcsolat akivel régóta megérti egymást. Itt az élettapasztalat: ötvözni kell a kettőt, a régi társsal kell az újat közösen megismerni, új tapasztalatokra szert tenni. Kipróbálni mindent amire képesnek érzitek magatokat. Lesznek új élmények, talán új ismeretségek is, de a legfontosabb: azzal szerzed meg ezeket akit régóta ismersz és szeretsz.
Akárhogy is, ez már csak egy ilyen érzelgős poszt lett. Akkor teszünk még rá egy lapáttal:
